Minden mindig változik. Bármire is támaszkodtunk eddig, ahol most vagyunk, oda magunkat juttattuk el. A fejlődéseink, változásaink a saját sikereink. Amit elértünk, az a miénk. Persze mindig ott van a kísértés, hogy elkezdjünk ragaszkodni ahhoz, amit elértünk, megszereztünk, megszoktunk. Előfordul – főleg ha identitást építünk belőle – hogy ami korábban a támaszunk volt, az korláttá válik. Ami addig a fejlődésünket szolgálta, éppen az fog vissza, fékez a tapasztalásban, a kibontakozásban, a szabadságunk megélésében. Ahhoz, hogy új lendületet nyerjünk, ilyenkor éppen az elengedés segít tovább, és annak megértése, hogy semmilyen korábbi munka, erőfeszítés, vagy eszköz használata nem volt hiábavaló, mind a fejlődésünket szolgálta, és ha valami újba fogunk, azzal nem dobunk ki semmit, nem veszik kárba semmi, hanem egyszerűen csak felismerjük, hogy az új helyzetben most másra van szükségünk! A világ alapja a változás és a változtatási képesség. Mindig akadályozni fog, ha berögzült sémák szerint akarnánk haladni. Ez nem vezet a megvilágosodás útjára. A szabad ember a kitágulás ösvényét járja, nem ragaszkodik, és nem erőlködik. Szabad, mint a kolibri: lebeg, amikor van rá lehetősége, szárnyal, ha van tere, de zuhanni vagy éppen hátrafelé repülni is képes, ha éppen arra van szükség; a lényeg, hogy mindig rugalmasan, ráhangolódva, a Most-hoz kapcsolódva teszi! Tudja, hogy a ragaszkodás az Egységről leválasztottság állapota, a nyitottság az Egységhez kapcsolódás állapota. Míg a leválasztottság az egó, a kapcsolódás a tiszta én ösvénye: a Teljesség útja.
Horváth Zoltán